TERVEK

Mit tervezünk, mielőtt világra jönne a babánk?

Szakdolgozatomban az édesanyák gyermek-altatási szokásaival foglalkoztam: 77 édesanyát kérdeztem meg, akik gyermekei 0-3 éves korúak voltak.

 

Az anyák több mint 70%-a tervezgette már a várandósság alatt, hogy hol és hogyan fogja majd gyermekét elaltatni. A tervek döntő többségében az fogalmazódott meg, hogy a gyermek majd külön szobában fog aludni, s lehetőleg ne alakuljanak ki „rossz szokások”, vagy „elhúzódó altatás”. 

A tervekben erősen megfogalmazódnak napjaink társadalmi elvárásai.

Amikor megszületik a baba, és végre az anya és a kicsi hazaérnek a kórházból, gyakran jön a kérdés az első látogatóktól, rögtön azután, hogy milyen gyönyörű a baba:

„És jó gyerek?”.

A válasz pedig többnyire:

„Igen, nagyon jó gyerek, csak eszik és alszik.” 

Itt álljunk meg egy pillanatra, s gondolkodjunk el: tényleg az lenne a jó gyerek, aki „nem zavar sok vizet”, akivel nincs „gond”, nem kell vele foglalkozni, és főleg aki nem sír?!

Hát ilyen és hasonló társadalmi háttér és elvárások hatására – hisz legtöbbünk igyekszik azoknak megfelelni, ami természetes is – megtervezik az édesanyák, hogy majd a gyermekük külön szobában fog aludni, mint ahogy azt „rendesen” kell, és persze szépen elalszik majd, nem kell majd ringatni, véletlenül sem alszik el az anyamellen stb.

 

Aztán megszületik a baba, és a tervek fele (a minta 51%-ában) egy csapásra megváltozik! A külön szoba helyett a gyermek a szülői hálóba kerül, külön ágyba vagy egyenesen a szülők ágyába. 

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy akinek mégis szép nyugalomban külön szobában alszik a csemetéje, az szörnyűséget művel, ahogy a fordítottja sem igaz, azaz hogy rosszul dönt az, aki maga mellé veszi a csecsemőjét. A korai anya-gyerek kapcsolat az eredmények szerint teljesen független az altatási tervektől és az altatási szokásoktól egyaránt. 

Azt viszont nagyon is jelenti, hogy a tervezgetésnél hajlamosak vagyunk elfeledkezni magunkról (mi az, ami nekünk megfelel, mi az, amit véghez tudunk vinni, mi az, ami mellett el tudunk köteleződni stb.) és még inkább arról az apró teremtésről, aki még a világra sem jött, s akiről nagyon sokat, de mégis: olyan nagyon keveset tudunk.

Mindezek után talán nem olyan meglepő, hogy habár a második, harmadik vagy negyedik gyermeküket váró, több tapasztalattal rendelkező édesanyák ugyanannyit tervezgetnek, mint az első gyermeküket váró anyák, mégis, az ő terveik kevésbé szólnak a társadalmi elvárásokról, sokkal inkább a saját tapasztalataikról. Hogy mire is gondolok? A tapasztaltabb anya inkább mondja, hogy „járt utat járatlanért el ne hagyj”, azaz ami bevált az első (vagy korábbi) gyerek(ek)nél, azt tervezi most is. S ha ez a korábbi út az volt, hogy a gyerekem jelzéseihez igazodom, akkor azt, ha a szülői ágy, akkor azt, s ha a külön szoba, akkor pedig azt tervezi ismét. És ami varázslatos: nem csak tervezi, hanem nagyrészt úgy is lesz! Noha nyilván nem a gyerekei születtek teljesen egyformának, hanem az anya ugyanaz!

Levonható tanulság: nem árt, ha tisztában vagyunk, legalább azzal, hogy nekünk mi felel meg. Egy kis vigasztalás: a következő gyermeknél már a tervezgetés is jobban megy majd!