Mit tervezünk, mielőtt világra jönne a babánk?
Szakdolgozatomban az édesanyák gyermek-altatási szokásaival foglalkoztam: 77 édesanyát kérdeztem meg, akik gyermekei 0-3 éves korúak voltak.
Szakdolgozatomban az édesanyák gyermek-altatási szokásaival foglalkoztam: 77 édesanyát kérdeztem meg, akik gyermekei 0-3 éves korúak voltak.
Az anyák több mint 70%-a tervezgette már a várandósság alatt, hogy hol és
hogyan fogja majd gyermekét elaltatni. A tervek
döntő többségében az fogalmazódott meg, hogy a gyermek majd külön szobában fog aludni, s lehetőleg ne alakuljanak ki „rossz szokások”, vagy „elhúzódó
altatás”.
A tervekben erősen megfogalmazódnak napjaink társadalmi elvárásai.
Amikor megszületik a baba, és végre az anya és a kicsi hazaérnek a kórházból, gyakran jön a
kérdés az első látogatóktól, rögtön azután, hogy milyen gyönyörű a baba:
„És jó gyerek?”.
A válasz pedig többnyire:
„Igen, nagyon jó gyerek, csak eszik
és alszik.”
Itt álljunk meg egy pillanatra, s gondolkodjunk el: tényleg az lenne a jó
gyerek, aki „nem zavar sok vizet”, akivel
nincs „gond”, nem kell vele
foglalkozni, és főleg aki nem sír?!
Hát ilyen és hasonló társadalmi háttér és elvárások hatására – hisz
legtöbbünk igyekszik azoknak megfelelni, ami természetes is – megtervezik az
édesanyák, hogy majd a gyermekük külön szobában fog aludni, mint ahogy azt
„rendesen” kell, és persze szépen
elalszik majd, nem kell majd ringatni, véletlenül sem alszik el az anyamellen
stb.
Aztán megszületik a baba, és a
tervek fele (a minta 51%-ában)
egy csapásra megváltozik! A külön
szoba helyett a gyermek a szülői hálóba
kerül, külön ágyba vagy egyenesen a szülők ágyába.
Természetesen ez nem jelenti azt, hogy akinek mégis szép nyugalomban külön
szobában alszik a csemetéje, az szörnyűséget művel, ahogy a fordítottja sem
igaz, azaz hogy rosszul dönt az, aki maga mellé veszi a csecsemőjét. A korai anya-gyerek kapcsolat az
eredmények szerint teljesen független az
altatási tervektől és az altatási szokásoktól egyaránt.
Azt viszont nagyon
is jelenti, hogy a tervezgetésnél hajlamosak vagyunk elfeledkezni magunkról (mi
az, ami nekünk megfelel, mi az, amit véghez tudunk vinni, mi az, ami mellett el
tudunk köteleződni stb.) és még inkább arról az apró teremtésről, aki
még a világra sem jött, s akiről nagyon sokat, de mégis: olyan nagyon keveset
tudunk.
Mindezek után talán nem olyan meglepő, hogy habár a második, harmadik vagy
negyedik gyermeküket váró, több tapasztalattal rendelkező édesanyák ugyanannyit
tervezgetnek, mint az első gyermeküket váró anyák, mégis, az ő terveik kevésbé
szólnak a társadalmi elvárásokról, sokkal inkább a saját tapasztalataikról.
Hogy mire is gondolok? A tapasztaltabb
anya inkább mondja, hogy „járt utat
járatlanért el ne hagyj”, azaz ami bevált az első (vagy korábbi)
gyerek(ek)nél, azt tervezi most is. S ha ez a korábbi út az volt, hogy a
gyerekem jelzéseihez igazodom, akkor azt, ha a szülői ágy, akkor azt, s ha a
külön szoba, akkor pedig azt tervezi ismét. És ami varázslatos: nem csak tervezi, hanem nagyrészt úgy is
lesz! Noha nyilván nem a gyerekei születtek
teljesen egyformának, hanem az anya ugyanaz!
Levonható tanulság: nem árt, ha tisztában vagyunk, legalább azzal, hogy
nekünk mi felel meg. Egy kis vigasztalás: a következő gyermeknél már a
tervezgetés is jobban megy majd!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése