A gyermekem 2 éves múlt.
Eredetileg azt terveztem, hogy hagyományos módon fogom a születése után
altatni: külön ágyban, a hátát simogatva, énekelve és susogva neki. Egyszerűen
ez a kép élt a fejemben.
Egészen két hónapos koráig így is volt: külön ágyban, a hátát simogatva,
susogva, énekelve neki.
Két hónapos korára elegem lett abból, hogy egy-egy altatás másfél óra
hosszan tart, egyre erősödő sírásokkal. Végül erőt vettem magamon, és úgy
kezdtem el altatni, hogy magam mellé vettem őt, és álomba szopizta magát.
Kettős érzés volt bennem: egyrészt hihetetlenül megkönnyebbültem,
másrészt volt bennem egy nagy adag félelem attól, hogy ehhez hozzászokik és
rossz szokásává válik, nem tud majd önállóan elaludni, és betegesen függeni fog
a cicizéstől.
Egészen kétéves koráig, amíg szoptattam, szopival aludt el, mellettem, a
mi ágyunkban. Én közben zenét hallgattam vagy dúdoltam. Amióta nem szopizik,
hozzám bújva, meseolvasás után (apa vagy én olvasok neki/nekünk), egymást
simogatva, puszilgatva, átölelve alszunk el.
Imádom ezeket a perceket! És már előre
szomorkodom amiatt, hogy eljön majd az idő, amikor a gyerek nem kér majd belőlem az elalváshoz...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése